Laudáció Kósa Ferencről

2017. feb. 9.

Jánosi Zoltán: „A vasfazék aljáról”

Laudáció Kósa Ferencről a Kölcsey-plakettel történő kitüntetése alkalmából a Magyar Kultúra Napján

 

„Szeretném remélni, hogy ebben az országban nemcsak
születni és meghalni lehet, hanem élni is érdemes.”
(Kósa Ferenc, 1967)

Kölcsey Ferenc nem csupán önmaga tehetségét, hitét, mutatta fel a történelemnek s a kultúrának, hanem a szatmári ember képességeit is.  Akkora példázatot, amely sok-sok e földről származó ember számára adott erőt és modellt az alkotó hazaszeretethez akár a kétkezi munka, akár a tudomány vagy a művészet terepein. Ha Kölcsey Ferenc monogramja emblémaként forrott rá a magyar kultúrára, úgy kétszeresen ott van a szabolcsi, a szatmári, a beregi ember szívében. Ennek az örökségnek az egyik fontos tartalma a népi kultúra is, és ezen át a teljes nemzet alkotóerőinek fölemelése a művészetbe, a legmélyebbről fölfakadó források szerepének tudatosítása a kultúrában és a sorsban.

A nyírségi szegény emberek köréből a filmművészet egyetemes magaslataira érkezett Kósa Ferenc ettől az örökségtől is ösztönözve kopogtatott be, a nyíregyházi érettségi után, 1956-ban a Filmművészeti Főiskola kapuján, s vehette át 1967-ben, harmincévesen, Tízezer nap című vizsgafilmjéért a Cannes-i Filmfesztivál legjobb rendezésének járó díját, amit a vetítés végén a külföldi közönség állva tapsolt végig. Majd a világ félszáz országának nézői értették meg az 1956-ot forradalomnak nevező film üzeneteit, csak – az egykori elítélt, Tollas Tibor szavaival – „bebádogoztak minden ablakot” börtönelvű ideológiáját az 56-os megtorlások után a kultúrában továbbfolytató Kádár-diktatúra kultúrpolitikája nem akarta érteni, amikor ezután is sorozatosan záratta bádogdobozba a Kölcsey monogramját nemcsak neve kezdőbetűiben, de lelkében is viselő rendező filmjeit. Kósa Ferenc keze e vaskalitkákból szabadította fel Dózsa, Ady, József Attila, Béres József, Balczó András és a többiek szellemét, sokunk ifjúságának sötét, szorongó mozikban állva végignézett, lélekszabadító, lázadásra ösztönző filmjeit, amelyek (az Ítélet, a Nincs idő, a Szembesítés, a Guernica, a Küldetés, az Utolsó szó jogán, A mérkőzés, a Hószakadás, az Öngyilkosság és a Tűz vagyok) a berlini falat lebontók vésőihez hasonlóan vertek éket, a rendszerváltozás szellemi előkészítésének részeként, a diktatúra testén. E filmek valamennyien Kölcsey öröksége nyomán elemzik, értelmezik, összegzik a magyar sorsot, fogják képekbe annak egyes állomásait, hiszen a maga a Hymnus is sűrítve, felgyorsítva, lényegszerű látomásképek sorozatában pergeti le 947 év magyar történelmét annak kiélesített periódusaiban. S valójában a Hymnus képkockáit értelmezi, bontja tovább, egészíti ki minden filmrendező, aki a nemzeti sors analízisének nehéz feladatát vállalja fel.

Kölcsey esztétikai és nemzetépítő gondolkodása Kósa Ferenc munkáiban a „bartóki” modell filmnyelvvé varázsolásának eszmei és poétikai szándékain élesedett ki, s vált egy leváltásra ítélt diktatúra ellen küzdő művész vizuális anyanyelvévé. Miközben a pártállammal szinte szabadcsapatként szembenálló barátaival: Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Sára Sándorral, Ratkó Józseffel és Tornai Józseffel együtt csaknem a lét perifériájára sodródott, ahol, mint írta: „Egy kollégiumi vaságyon éltem, a menzán ételmaradékot ettem a vasfazék aljáról – az igazamon kívül egyebem nem volt.” Ám sűrítő, lényegkereső, allegorikus-parabolikus sorsértelmezései: az Ítélet-beli Dózsa halálraszánt arca, a hegyekbe menekülő szökevény magyarság a Hószakadás, a vicsorgó kutyáktól körbefogott szabadságeszme A másik ember képsoraiban s egyéb művei is koncentrált élességgel tárták fel egy-egy történelmi helyzet és emberi magatartás lényegét, s lettek egy tiltakozó emberi minőség világító pontjaivá a diktatúra évtizedeinek rideg világában. Az erőt a művészi szembeszegüléshez Kósa Ferencnek Kölcsey, Bartók, József Attila örökségén s e szövetségen túl a mindenség és az egyetemes kultúra mind mélyebb megismerésének távlata is adta. Amekkora nyitottsággal Kölcsey tekintett a görög, a római örökségre, a francia, a német filozófiára és irodalomra, a szerb hősénekre, olyan nyitottsággal tekintett Kósa Ferenc is – előbb lengyel, bolgár, román, cseh, szlovák, majd japán filmesekkel és művészekkel dolgozva együtt – a világkultúrára.  „Magyarországon és a Kárpát-medencén kívül igyekeztem megismerni Európa szinte valamennyi országát és sajátos kultúráját – írja – A gótikus katedrálisok életre szóló, katartikus élményt jelentettek számomra, és csodálatot ébresztettek bennem az európai keresztény kultúra szellemisége iránt.” A nemzeti hagyományokat értelmező Kölcsey izgalmával tanulmányozza és elemzi, film- és fotóművészként egyaránt a lencsék optikáiba fogva Ázsia, Afrika, Amerika, majd – nagyszerű, „bartóki” filmeket is készítve róla (A túlsó part, Shirakawa) – különösképpen – a felesége révén szinte második hazájának fogadott – Japán „ősi és modern” kultúráját. „A Biblia-beli tájak, a kelták, a kínaiak, a görögök, az egyiptomiak vagy az indiánok kultikus kőépítményei éppúgy megigéztek, mint a kiotói kőkertek vagy a kaliforniai kristálykatedrálisok.” „Megvallom, bármerre bolyongtam a világban, valójában mindig és mindenhol azokat a szent pillanatokat kerestem, amelyekben a véges életű ember személyesen is találkozhat a térben a végtelen mindenséggel.” Mert az igazi művészi alkotáshoz, ahogyan Kölcsey nyomdokain is vallotta, szükséges „a Mindenség türelme, a természet föltárulkozása és Isten akarata is.”

Filmjeinek óriási hatását jelképszerűen mutatja meg Nagy Lászlónak a Hószakadás élménye alapján megírt, s élete utolsó verseként megjelent Hószakadás a szívre című alkotása, illetve annak néhány befejező sora, amelyekkel – a film alapján is – a költő a kor nemzeti állapotát minősíti.

 

A hazára szakad a hó
mert kevés hullt röpcédula
kevés az öngyilkos miniszterek
szivéből vér de sok fekete
hó a dögszagoló diplomatákból
még istenükből is fekete hó
és hó szakad a nyári gramafon
aranykürtjéből a ribancok
torkából a csalárd égből
most és mindörökké az új
temetőre akár a Donnál

 

S Kósa Ferenc életműve nemcsak az egyetemesség külső, hanem belső horizontjaival is ékes, azaz ezer szálon kötődik eredetében, szerkezetében, világlátásában Szabolcs-Szatmár-Bereghez is. A nagymama szabolcsi tanyáján cseperedő fiú Krúdyként talál majd vissza újra és újra, már felnőtt emberként kisebb hazájához a fő- és világvárosok öleléséből is.  Már a Tízezer nap alapgondolata – szívós akáchajtásként – hiteles szabolcsi történetekből sarjad elő. Filmhősei közül Béres József és Balczó András is szabolcsi gyökerűek. Filmjeiben a magyar és a japán népzene forrásainak, erejének egyaránt nyomába ered (De szeretnék az erdőben fa lenni, Shirakawa), legszebben mégis a Nyírség dalai csendülnek meg a művész fülében a földgolyó másik pólusán is, összevarrva a lélekben és az emlékezetben a sorsban kettészakadt időt. „Anyám pentaton énekei és a japán Ryóan templom pentaton sugallatú kőcsoportjai úgy élnek bennem egymás mellett, mintha időtlen idők óta és immár örökre egymásra találtak volna.” Ezt az egyszerre nemzeti és egyetemes kötődést Kósa Ferencnek a nemrégiben három nyelven (magyarul, japánul és angolul) kiadott Az idő egésze című hatalmas fotógyűjteménye is méltó módon reprezentálja.

Életművének művészi teljesítménye alapján tisztelettel adom át tehát az idén nyolcvanadik esztendejébe lépő filmrendezőnek, írónak (Alföld, Új Forrás, Valóság) és fotóművésznek, a Balázs Béla Stúdió, a Bethlen Gábor Alapítvány egyik alapítójának, a Magyar-Japán Baráti Társaság alelnökének, Kossuth-, Balázs Béla-, Príma Primissima-, Magyar Örökség-, Hazám- és számos más magyar és nemzetközi díjjal – közöttük Japán Császári Kitüntetéssel is -  kitüntetett Érdemes Művésznek Kölcsey egykori templomában, a Kölcsey család címere előtt a Kölcsey nevét viselő és örökségét sugárzó plakettet, a Kölcsey Társaság kitüntetését. Eredményes és egészséges életet, s – Kölcsey, Bartók, Kodály, Ady és József Attila szellemét nemzetközi síkon is tovább tudatosító – alkotóerőt kívánok Kósa Ferenc művész úrnak, aki úgy érkezett ma vissza szülőföldjére, hogy lélekben sohasem ment el innen.

 

Felkérem Művész Urat a kitüntetés átvételére.

 

 

 

A laudáció rövidített változata elhangzott 2017. január 22-én a szatmárcsekei református templomban, a Magyar Kultúra Napjának ünnepén


Közzétéve a(z) Kölcsey Emlékplakett, Magyar Kultúra Napja között.

Szóljon hozzá!

Nincs hozzászólás, Szóljon hozzá vagy hivatkozzon rá!

Hozzászólás ehhez: “Laudáció Kósa Ferencről”